Az 1968-ban bevezetett " Új Gazdasági Mechanizmus" a sportra is hatással volt. Természetes, hogy a szakszövetségek arra számítottak, hogy a korábbi igen szigorú nemzetközi eredményelvárás valamivel enyhülni fog, a sportokra több pénz jut, és talán a nyugati országok sportjával való szorosabb kapcsolat is létrejöhet. Sajnos ezek a várakozások nem, vagy csak kis mértékben következtek be. A Sí Szövetség az adott helyzetet ugyan igyekezett jól kihasználni, azonban már az évtized elején érezhető volt, hogy a központi sportirányítás nemhogy anyagiakban nem támogatja a korábbiaknál jobban a sportágat, hanem a szakmai kérdésekbe is " beleszól."

1968-ban az OTSH főfoglalkozású szakfelügyelői állást létesített a sísportban, melyet a szövetség Hemrik Ferenc mesteredzővel töltött be. Ezzel nemcsak a válogatottak egységes szakmai irányítása valósult meg, de az edzők, bírók szakmai továbbképzése is megkezdődhetett, sőt a szakfelügyelő a létesítmény helyzet javítását is célul tűzhette maga elé. Nos a hetvenes évek elején a Sporthivatal ezt az állást megszüntette – elsősorban anyagiakra hivatkozva – majd elrendelte a Sí Szövetségnek az alpesi szakág versenysportból tömegsporttá szervezését. Indokolta ezt azzal a kétségtelen ténnyel, hogy hazánkban nemzetközi méretű alpesi pálya nincs, alacsony hegyeink miatt ilyennek építésére sincs lehetőség. Ez az intézkedés nemcsak az alpesi versenyágban okozott felháborodást, hanem a klubok nagyobb részében is, sőt a már akkor is többszázezres hazai amatőr sízők is úgy érezték, hogy itt az alpesi sízés leépítéséről van szó akkor, amikor az ország szinte minden nagyobb és kisebb hegységében lesikló pályák épültek. Végül is a felsőbb sportszervek sem vették szigorúan korábbi elhatározásukat, és a szakszövetségre bízták, hogy a rendelkezésre álló anyagiakat a szakágak között hogyan osztják fel.

Szegény embert az ág is húzza, Szakál Imre főtitkár az évtized első felében sokat küzdött betegségével, majd 1975-ben nyugdíjazták. A Szövetséget a személyi veszteségen túl még az is sújtotta, hogy a Sporthivatal a főfoglalkozású főtitkári funkciót megszüntette - mint mondták átmenetileg - és e sorok íróját kérték fel, hogy 2-3 hónapig társadalmi munkában lássa el a főtitkári teendőket. Nos ez a társadalmi munka közel két évig tartott, és bár a szövetség klubjai, szakemberei is sok segítséget nyújtottak a sportág ügyeinek, versenyeinek stb. szervezéséhez, az akkor már jelentős nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, és két nemzetközi szövetséggel - FIS és UIPMB - kapcsolatban lévő szervezet igencsak sok nehézséget élt át. Végül 1977-ben visszakapta a szövetség a főtitkári státust, és Holéczy Tíbort bízta meg a Hivatal a főtitkári teendők ellátásával.

A hatvanas évek szakmai fejlődése és nemzetközi eredményei reményt keltettek, hogy ez a fejlődési tendencia tovább folytatódik. Az előbb említett személyi és szervezeti problémák ellenére is jogosnak tűnt a remény, hiszen a sportág alpesi és északi szakága is igen sok és jó képességű edzővel, szakemberrel rendelkezett, a klubok és a versenyzők száma is jelentős volt. Az alpesi szakág az előbb említett problémát is gyorsan túlélte, és Szalay László, jó szervezéssel és szakmai hozzáértéssel irányította tovább a nem kis létszámú alpesi szakágat. A síugrás is jelentős létszámmal és tehetségekkel rendelkezett, ez mellett - egyenlőre - a sáncok állapota is kielégítő volt, tehát volt hol edzeni, versenyezni. A sífutás, amely főleg az 1950-70 évek között jelentős versenyzői létszám emelkedést ért el, továbbra is tartotta magát, bár "konkurenciája" lett a biathlon.

Az 1960 évi Téli Olimpián szerepelt először a biathlon egyetlen versenyszáma, az egyéni 20 km-es verseny. A fegyver nagyöbű sportpuska volt, vagyis katonai fegyverrel végezték el a lőversenyeket. E versenyen a magyar Sajgó Pál is szerepelt, és a 26. helyezést érte el. Hazai folytatása a biathlonnak nem volt, elsősorban azért, mert sífutó pálya közelében lőtér létesítésére biztonsági okokból nem volt lehetőség, részben mert a speciális lőfegyver és a lőszer igen drága volt. 1958-ban hirdettek először bajnokot a 20 km-es biathlonban (az első bajnok: Tagscherer Imre), majd ezt követően főleg a fegyveres testületek klubjaiban mind többen tértek rá erre a sportágra (bár mind az edzések, mind a versenyeken a lőtér helyének engedélyeztetése komoly tortúrát jelentett). Az áttörést az jelentette, hogy 1978-ban a biathlon-sport áttért a kispuska lövészetre, amely nemcsak a költségeket csökkentette, hanem a lőterek kiépítésére is jobb lehetőségeket kínált.

A hazai biathlonsport megszervezése az évtized elején megkezdődött, melyhez nagy segítséget nyújtott az UIPMB (Nemzetközi Öttusa és Biathlon Szövetség) magyarul is jól beszélő főtitkára, a svéd Ville Grut (felesége magyar volt), aki sok szabad idejét Budapesten töltötte. Ebben az évtizedben indult meg a Nemzetközi Szövetségben a biathlon jelentőségének felértékelése főleg azért, mert a biathlont a sí gyárak anyagilag támogatták, és már akkor látszott, hogy a biathlon sport a szponzorok segítségével önálló szövetségként is meg tudna élni (az önállósodás fő "harcosa" a svéd Olof Hederen volt, aki a UIPMB-ben hosszú évekig a biathlon pénzügyeit intézte). Ilyen körülmények mellett a hazai fegyveres testületek támogatását is élvezte a biathlon, és persze a fiatalok is igen gyorsan megszerették a "régi-uj" szakágat (sajnos ma már tudjuk, hogy a sífutás elsorvadását is jelentette). A kisöbű sportpuska és az 50 méteres lőtér a lőtér építési gondokat is enyhítette, így ez a szakág az évtized végére " befutott"

A gondok, változások, bosszúságok ellenére a sí versenysport nem vesztett népszerűségéből, a téli szezonban igen sok versenyt rendeztek, és tehetséges versenyzők tűntek fel. Az alpesieknél l972-ig Kővári Károlyné még csak keveseket engedett a dobogó legfelső fokára, azonban leánya Kővári Enikő, majd Bácsi Rita és Apjok Ildikó volt az új hullám. Az alpesi férfiaknál nagyobb volt a konkurencia, a legtöbb bajnokságot Havas Endre, Bartus Miklós és Palkovics Tibor "gyűjtötték", az évtized utolsó éveiben Kovács Zsolt, Gótzy Antal és Asztalos András jelentették a váltást.

Sífutásban a hölgyeknél Balázs Éva és Monspart Sarolta "taroltak", majd az évtized végére Őzse Ágnes nyerte a bajnokságokat. A férfiaknál Egervári Ottó, Holéczy Tibor, Holló Miklós, Kovács József és Dosek Ágoston nyerték a legtöbb bajnokságot.

Biathlonban a nagyöbű puska időszak alatt kevés versenyt és bajnokságot tudott a szövetség rendezni, akik ez időben "hátukon" vitték a friss sportágat: Vadas István, Kovács József és Szöllősi István.

Az évtized három téli olimpiáján - sajnos - magyar síző nem vehetett részt részben anyagi okok miatt, részben mert a sporthivatal 1-6 helyezési elvárásainak a hazai körülmények miatt nem lehetett eleget tenni (régebben és azóta sem!!). A feltünt legjobb versenyzők valószínűleg nem szerepeltek volna rosszabbul, mint pl. az 1968 évi olimpián. Az évtized közepéig csak igen kevés jelentősebb nemzetközi szereplés jutott a sízőknek, többnyire a cseh, lengyel, román, esetleg NDK által rendezett versenyeken vehetett részt néhány versenyző. 1975-ben junior EB-n Kővári Enikő vehetett részt, majd 1978-tól már "lazult" a szigor, alpesi és biathlon felnőtt és junior VB-kon indulhatott néhány legjobb síző. Kisebb a szomszédos szocialista országokban rendezett nemzetközi versenyeken nemritkán tízen belüli helyezést is elértek, a VB-okon általában a mezőny második harmadában végeztek versenyzőink. A konkurencia lényegesen jobb lehetőségeit figyelembe véve e helyezéseket főleg a külföldi versenytársak ismerték el, hazai elégedettség talán még a szakmán belül sem volt igazán. A "csak az arany az igazi" című "összhazai" elvárást sok más sportág is megszenvedte (és ma is megszenvedi!), a sísportnak a magas hegyek kétszeri elvesztése után ez már meg sem kottyan.
És jönnek a nyolcvanas évek!