A 60-as évek elején a sportvezetés is foglalkozott a sísport helyzetével, és bár elsősorban a tömegesítés terén, de fejlesztéseket tűzött ki. Ennek keretében a sísport vezetésében változás történt, és végre a szövetség ügyeinek vitelére főfoglalkozású főtitkárt nevezett ki. (Korábban leginkább társadalmi funkció volt a főtitkári poszt.) A kedves olvasó nehogy azt gondolja, hogy a főtitkárt a szövetség vezetése valamilyen módon kiválasztotta, az akkori egyszemélyes döntési szokás szerint egyszerűen kinevezték. Szakál Imre korábban a Budapesti Honvéd SE-ben végzett sport szervezési feladatokat, a sísporthoz csak érintőlegesen értett, sízni nem tudott. Mégis – szerény véleményem és tapasztalatom szerint – a sísportnak egyik legalkotóbb főtitkára volt, működése másfél évtizede alatt igen sok hasznot hozott. Elsősorban a szövetség szervezetében vezetett be jelentős változásokat, a szakmai munkát rábízta az ahhoz értő szakemberekre, a szövetség irodájában szinte tökéletes rendet teremtett, és a sportvezetés felé mindent megtett azért, hogy a sísport anyagi és szervezeti helyzete javuljon.

Ebben az évtizedben szinte minden évben rendezett a szövetség bírói tanfolyamot, az edzőképzés is felgyorsult, a szakemberek évente vehettek részt szakmai továbbképzésen. A szövetségen belül igen jól működő szakbizottságok végezték a szakmai munkát, e bizottságok vezetői a sísportban megbecsült - zömében korábbi versenyzők voltak. Növekedett a vidéki szakosztályok jelentősége, létszáma és részvétele a sportág tevékenységében, és sok tehetség került felszínre ezekben az években.

A versenyekre továbbra is jellemző volt a magas részvétel. A klubok közötti pontverseny is ösztönzött a magas részvételre, természetesen e mellett a versenyek rendezésében részvételt, az utánpótlás nevelést és az eredményességet is pontozták. Mindez nemcsak a tömegesítésre, de a versenysportra is igen jó hatással volt, ami a nemzetközi eredményekben is meglátszott. Az évtized két téli olimpiáján 1964-ben Innsbruckban 6, 1968-ban Grenobleban 4 versenyzőnk vett részt, és eredményeik is jók voltak.Korábbi visszaemlékezéseimben megírtam, hogy évtizedeken keresztül Szalay László 1936-os olimpián elért igen előkelő 19-ik helyezése volt az "etalon", nos a 60-as évtizedben a versenyzőink ezt el tudták érni.

Az Innsbrucki olimpián a női sífutó váltó ( Balázs Éva, Tarnai Sándorné, Hemrik Ferencné) a 8., Balázs Éva 10 km-es sífutásban 19., Tarnai Sándorné 30., 5 km-es sífutásban Hemrik Ferencné 29., Kővári Károlyné műlesiklásban 26., óriás műlesiklásban 41., lesiklásban 43., alpesi összetettben a 19., Gellér László nagysáncon 34., középsáncon 42., Csávás László nagysáncon 49., középsáncon 52. helyezést értek el.

A Grenoblei olimpián Gellér László nagysáncon 19., középsáncon 34., Balázs Éva 10 km-es sífutásban 24., 5 km-es sífutásban 27. helyezést értek el, de a többi résztvevő Holéczy Tibor, Holló Miklós és Gellér Mihály is a mezőny második harmadában végzett.

Meg kell említeni, hogy az évtized VB-in résztvevő magyar válogatottak jó része a mezőny első felében, de legalább a második harmadában végzett, holott felkészülési és havas (valamint anyagi) lehetőségeink messze alatta maradtak akár a keleti, akár a nyugati versenytársainknál.

Felvetődhet a kérdés, hogy a 30-40 fő körüli síszakosztály versenyzői hol tudtak felkészülni a versenyekre, és milyen telek voltak akkor. Nos a telek akkor sem kényeztették el a sízést kedvelők táborát, és a sípályák komfortja sem a mai igényekhez mérhető. Az 1961. évi síévkönyv tanusága szerint az alpesi pályák száma a Budapesti Normafa környéki pályákon kívül, Galyatetőn 3, Kékes-Mátraháza területén 4, Lillafüreden 2, Nagyhideghegyen 1, Pécsen 2, Sopronban 2, Sátoraljaujhelyen 2, Salgóterjánban 2, (összesen 18), és ezeken 5 egyszerű felvonó működött, a Mátrában 3, Hideghegyen és Lillafüreden 1-1. Síugrósánc is volt néhány - akkor már a Jánoshegyen műanyaggal borított sánc is volt -, Jánoshegyen és Zugligetben 3 db., Mátraházán, Pécsen és Lillafüreden 2-2 db., Sopronban 1 db. versenyre alkalmas sánc volt. Nem nagyok, de volt. Sífutó standard pálya nem volt, viszont az akkori, csak klasszikus stílusú sífutáshoz kevés hó esetén is lehetett pályát jelölni, ahogyan akkor mondták, "ott ahol két fa között a versenyző válla elfér, lehet pályát kitűzni."

Feltétlenül megemlítendő, hogy a sípályák karbantartására is "akadt" állami segítség, de a sízők sok társadalmi munkával rendben tartották a versenypályákat. Nagy jelentőségűnek mondható, hogy a mátraházi nagysáncot 1968-ra korszerűsítették, a nekifutó torony acél szerkezetű építmény lett, és középsánc méretű, 70 méteres ugrásokra tették alkalmassá. Később e sánc nemzetközi minősítést is kapott, ahol a 80-as években nemzetközi versenyeket - pl. Európa Kupa - is rendeztek.

A hazai sísport teljességét - tömegsport, versenysport, létesítmények stb. - időszakonként összehasonlítani lehet és szükséges, azonban veszélyes bármelyik időszakot a másiknál jobbnak-rosszabbnak minősíteni. A sí versenyszámok növekedése, a sípályák követelményeinek fejlődése, a sí felszerelés korszerűbbé válása és sok más tényező változása miatt az összehasonlítás szubjektív eredményt hozhat, és sokszor az igazságot kicsit elferdíti. Azonban a hazai sísport évszázados történelmének ismeretében elmondhatjuk, hogy az ötvenes-hatvanas évek a sportág legjelentősebb évtizedei közé sorolhatók.