Az előzőkben már volt szó arról, hogy bár a sísport a sportágak között valahol az utolsó helyek egyikét foglalta el, nem feltétlenül az eredményesség, hanem inkább az állami támogatás szempontjából, azonban a működéshez szükséges feltételek jobbak voltak, mint az előző évtizedben. A viszonylag jó feltételekkel működő egyesületek és a síszövetség a hazai versenyeket sorra meg tudta rendezni, az ehhez szükséges anyagiak, rendezők, versenybírók rendelkezésre álltak. Volt olyan havas hétvége, hogy az ország két-három hegyvidékén rendeztek versenyeket, a nagyobb létszámú egyesületek több versenyre is elküldték versenyzőiket.

A síversenyek persze nem a mai komforttal rendelkeztek, hiszen akkor egy alpesi vagy síugró versenyen a pályát a versenyzők és a rendezők "megtaposták", sífutó versenyeken egy párhuzamos nyomot fektetett 4-5 rendező a pálya teljes hosszán, sokszor, ha kevés volt a hó, kosarakkal hordtk pályára havat a rendezők, bírók, edzők, szakosztályvezetők, versenyzők. Hóágyú, ratrak, nyomtaposó gép ismeretlen volt. A klubok, versenyzők a verseny színhelyére vonattal, busszal, vagy éppen gyalog jutottak el. Irigyen nézték a Honvéd és a Dózsa versenyzőit a többiek, mert a fegyveres klubok többnyire a teljes havas időszakra rendelkeztek egy-egy ponyvás Csepel teherautóval a versenyzők és a sílécek szállítására. Ezek a járművek természetesen légkondicionáltak voltak, a szállító térben a hőmérséklet pontosan megegyezett a külső hőmérséklettel, sőt nagyobb havazás, vagy más csapadék esetén, a ponyva hézagain keresztül a benn ülők is kaptak az égi áldásból.

A sportolók részére az akkori törvényekben nyújtott előnyök miatt a klubok nem szűkölködtek versenyzőben, a versenyeken mai szemmel elképzelhetetlen számú versenyző indult minden korcsoportban. Szigorú volt a "felnevezés " korlátja is, legtöbbször a versenyző csak a saját korcsoportjában indulhatott, de így is nagy létszámú mezőnyök versenyeztek.

A legjobbaknak munkahelyeik igyekeztek sok szabadidőt biztosítani, egyeseknek az volt a dolguk, hogy sportoljanak. Persze ehhez azért eredményt kellett elérni, a honvédség sportszázadába, vagy más egyesületek sportolói állásába csak a legjobbak tudtak bekerülni. A többiek ugyanúgy jártak heti 48 órát dolgozni, mint más honpolgár, legfeljebb heti négy-hat óra munkaidő kedvezményt kaptak edzés céljára. Ezekben az években, ha a Normafa környékére valaki ellátogatott, este 6-7 óra körül még igen sok síversenyzőt talált az év bármely időszakában, akik akkor végezték el edzésmunkájukat. Csak ilyen lelkesedés adta meg azt az eredményt, aminek következtében valaki válogatott versenyző lehetett, és akkor esetleg sportállásba juthatott.

Nemzetközi versenyekre, főleg nyugatra a sportvezetés csak kevés alkalommal adta meg a lehetőséget. Havas edzőtáborba legtöbbnyire a környező szocialista országokba juthattak el a legjobbak, és ez is legkorábban december elején. Sok esetben azonban a Magas Tátra szlovák vagy lengyel oldalán sem volt elegendő hó, így ezek az edzőtáborok sem voltak mindig sikeresek. Nemzetközi versenyekre elsősorban a szocialista országokba lehetett eljutni, bár a fontosabb versenyekre a legjobbaknak engedélyezték a részvételt.

Az évtized jelentős számú tehetséget hozott a felszínre. Sífutásban Harangvölgyi András, Sajgó Pál, Beták Imre, Brucker János, Gehl Andor, Fonó László, Berecz Ignácz, nőknél Bartha Magdolna, a Kállai nővérek, Döbrössy Klára, síugrásban Mező Bertalan, HemrikFerenc, Benedek Kálmán, Piroska János, Simó Ágoston, Csiszár István, alpesi síben Szász Levente, Máthé János, Zimmermann Kurt, Csordás László, Báthory István, Jobbágy János, a nőknél Szendrődi Nándorné, Kővári Károlyné, a Delmár nővérek, Árbócz Eszter, Bókay Zsuzsa, majd az évtized vége felé a fiatalabbak: Spisák János, Markó Sándor, Zsigmond Bernát, Pázmány Szabolcs, a Kis és a Csávás fivérek, Sudár Tamás, Szél Emma, Hellner Katalin, Bartus Miklós, Gangli János.

Felsorolásom biztosan hiányos, hiszen pl. 1959-ben, a sísportban Érdemes sportoló minősítés (ez akkoriban a legmagasabb fokozat volt) sífutásban 6 fő, ugrásban 3 fő, északi összetettben 1 fő, alpesiben 5 fő, összesen 15 fő volt, I. osztályú sífutó 31 fő, ugró 9 fő, északi összetett 7 fő, alpesi 18 fő, összesen 65 fő volt. A II. és III. osztályban összesen 118 versenyző szerzett minősítést, ifjúsági kategóriában 101 versenyzőt minősített a szövetség az évkönyv tanúsága szerint. Az összes minősített versenyző közel 300 fő volt.

Az évtized versenyzői közül három személy feltétlenül kiemelést érdemel. Kővári Károlyné (Szendrődi Ildikó), Bartha Magdolna és Sajgó Pál a magyar sísport történetének legjobb versenyzői közé emelkedtek. Érdekesség, hogy mindhárman 1952-ben nyerték első bajnokságukat, és ezután soká szinte verhetetlennek bizonyultak. Néhány mondatot megérdemel versenyzői pályafutásuk.

Kővári Károlyné alpesi versenyző a negyvenes évek végétől Szendrődi Ildikóként már gyűjtötte az ifjúsági bajnokságokat, bizonyítva ezzel, hogy családi hagyományt örökölt, hiszen édesanyja Szendrődi Nándorné a harmincas-negyvenes évek jeles all-round versenyzője volt. Kővári Károly, Ildikó férje is már a korábbi évtizedekben beírta nevét a sísport történetébe, így szinte az egész család a síben élt. Ildikó 1952-től két évtizeden keresztül csak igen ritkán talált legyőzőre az alpesi pályákon. Pályafutása alatt 65 felnőtt egyéni bajnokságot és 38 csapatbajnokságot nyert. (Az utóbbi években St. Lambrechtben láthatták sokan síelni, bizony remek stílusa nem kopott meg.)

Bartha Magdolna sífutó szintén 1952-ben kezdte gyűjteni a bajnoki aranyakat, nem is hagyta abba 1961-ig. 8 egyéni 18 csapatbajnoki aranyat nyert. Versenyzői kvalitását bizonyítja, hogy 1957-ben súlyos sérülést szenvedett, közel két év kihagyás és gyógyulás után újra edzésbe állt és szerzett bajnoki első helyezéseket, sőt 1960-ban a Téli Olimpián sem szerepelt rosszul. Sajnos e sorokat Ő már az égi hómezőkről olvassa.

Sajgó Pál sífutó a háború után telepedett Erdélyből kalandos körülmények között Magyarországra, és Pécsen kezdett versenyezni. A negyvenes évek évkönyveiben már olvasható a neve, a székelyföldi síversenyeken sokszor nem talált legyőzőre. 1952-ben nyerte első magyar bajnokságát, és ezt még 15 alkalommal ismételte meg. E mellett 27-szer bajnokcsapat tagja. Hazai eredményei mellett külföldi versenyeken is igen jól szerepelt. Ez év nyarán az UTE és a Magyar Sí Szövetség képviselői köszöntötték 85 éves születésnapján.

Az ötvenes évek nemzetközi szerepléséről a következő folytatásban írok.

Schäffer János