A sport állami irányításával a sísportban is változások következtek. Mint ahogy más sportszakágakban, a sísportban sem választással, hanem kinevezéssel hozták létre a szövetségek vezetését, természetesen az államhoz hű káderekből. A sísportnak szerencséje volt, hogy a szövetség elnöke az a Sajgál Gyula lett, aki korábban már a 40-es években is részvevője volt a hazai sísportnak, így nemcsak a személyi ismeretei voltak meg, hanem azok a szakmai-vezetési tapasztalatai is, amelyek alapján különösebb megrázkódtatás nélkül folytatódott a hazai sí élet.

A csonka ország földrajzi problémáit ugyan nehezen vészelte át a sportág, de mint kiderült, már az ötvenes évek elejétől honvédelmi sportnak tekintették a sízést, ezért a korábban "úri sport" titulus ellenére jelentős állami fejlesztést kapott. Ez nemcsak a szövetség kasszáján és munkáján látszott, hanem főleg a klubok támogatásán. Igaz, hogy a korábbi patinás klubokból igen sokat megszüntetett az állami irányítás, vagy legalább átnevezett, azonban a versenyzőknek volt hol folytatni a sportolást, és az utánpótlásnak is meg voltak a lehetőségei. A fegyveres testületek egyesületei - Bástya, Dózsa, Honvéd - a megszűnő nagyobb klubokból (pl. BBTE, Goldberger stb.) igazolták át a versenyzőket, de jelentős volt a nevelő munkájuk is. Később közel két évtizeden keresztül a Bástyával fuzionált Dózsa (Ujpesti Dózsa) és a Bp. Honvéd foglalkoztatta a legnagyobb versenyzői létszámot –100-150 fő – és a sísport minden ágában volt versenyzőjük.

A többi egyesület sem volt lényegesen rosszabb helyzetben, így az MTK-ból lett Vörös Lobogó, a BKV Előre, a Vasas is jelentős létszámot és színvonalat képviseltek. E mellett a vidéki klubok is éledeztek: Miskolc, Diósgyőr, Salgótarján, Pécs stb. is sok igen jó versenyzőt indítottak el a versenyeken. Az igazolt versenyzők száma ezekben az időszakokban elérte, sőt sokszor meghaladta az ezer főt, és a versenyzők mintegy 80 %-a a megrendezett versenyek rendszeres résztvevője volt. Ez azt eredményezte, hogy pl. a felnőtt bajnokságokon korcsoportonként 50-100 között volt az indulók száma, és a kisebb létszámú síugrásban is 30-40 versenyző indult.

Feltétlenül szólni kell arról a gyakorlatról, mondhatnám kötelezettségről, ami az akkori állami vállalatokat, munkáltatókat a sport "támogatójává" tette. Ugyanis, ha a szakszövetség versenyre, edzőtáborba kikért versenyzőt, sportedzőt, bírót, közreműködőt, a cég köteles volt elengedni rendkívüli sportszabadságra, és átlagkeresetet fizetni részére. E mellett ez miatt hátrány sem érhette, vagyis a sport-szabadság után nyugodtan mehetett vissza az állásába. A fegyveres testületek legjobb versenyzői még ennél is nagyobb kedvezményt kaphattak, gyakorlatilag a munkájuk a sport volt, ami azután a nemzetközi sportban igen sok vitára adott alkalmat. (amatőr kérdés.) Ez a gyakorlat egészen 1990-ig tartott, és ez megkönnyítette nemcsak a versenyzők, hanem a szakszövetségek és a klubok munkáját is.

Hátránya volt az 50-60-as éveknek a "vasfüggöny" mögé bezártsága. A nemzetközi sportéletben való részvétel, sőt még az országhatáron kívüli szocialista országok versenyein való részvétel is igencsak korlátozott volt. Az 1952. évi Oslóban megrendezett Téli Olimpiára ugyan 7 fő sízőt kiküldtek, de 1956-ban az olaszországi Cortina d’Ampezzoban egyetlen sízőt nem engedtek résztvenni, majd az 1960-as olimpiára mindössze két sífutó és egy síugró utazhatott. E sorok írója ebben az időben a Bp. Honvéd válogatott sífutója volt, és amikor 1954-55-ben, decemberben csehszlovákiai edzőtáborba ment a kb. 30 fős csapat, általános irigység kísérte a Honvéd versenyzőket. Nemzetközi versenyeken részvétel legfeljebb a szocialista országok meghívása esetén egy-két versenyzőnek adatott meg különös kegyként, még akkor is, ha voltak olyan sízők, akik akár a Német Demokratikus Köztársaság, vagy a Csehszlovák versenyzőkkel –akiket világviszonylatban is jegyeztek - sikerrel vették fel a versenyt (pl. Kővári Károlyné, Sajgó Pál).

A nagy világversenyekre – VB. Olimpia – különleges előírások voltak. A Coubertini "a részvétel a fontos" elvet elvetették, és a sportvezetés csak akkor küldött versenyzőket e versenyekre, ha az 1-6. helyet a szakvezetés garantálta. Sajnos a hazai felkészülési lehetőségek, a kevés havas edzés és a bezártság, a sísportban ilyen eredmények elérését nem tették lehetővé. Ezért bár ebben és a következő évtizedekben a sísport rendelkezett kiugró tehetségekkel, a lehetőségek hiányában ezek a versenyzők, bár évekig a hazai legjobbak és sokszoros bajnokok voltak, nemzetközi megmérettetés hiányában nem tudták hozni kivételes adottságaikat.

Visszaemlékezéseim nem lennének teljesek, ha az ötvenes évek legjobb versenyzőiről nem tennék említést, e témának azonban külön fejezetet szánok. Viszont arról mindenképpen említést kell tenni, hogy a síszövetség vezetése az ötvenes években különösebb zaj nélkül és jól irányította a hazai sísportot úgy, hogy 1963-ig főfoglalkozású főtitkár és más alkalmazottja nem volt. Viszont folyamatosan bírói tanfolyamokat szervezett - országosan mintegy 200 síbíró volt – gondoskodott a szakemberképzésről a Testnevelési Főiskolával együttműködve - az aktív edzők száma 50 fő körül volt – igyekezett támogatni a vidék sísportját, és a lehetőségek maximális kihasználásával próbálta biztosítani a sportág technikai és anyagi eszközeit.

Az 1956-os forradalom, bár főleg a versenyzők létszámában okozott némi csökkenést, a sportág helyzetén nem sokat változtatott. Talán annyival lett a helyzet jobb, hogy az ötvenes évek végétől a nemzetközi porondra jobban kiengedte a sportvezetés a sízőket, bár a komolyabb nemzetközi versenyeken való részvétel igencsak korlátozott és esetleges volt. Jó példa erre az 1960. évi USA-ban megrendezett Téli Olimpia, ahová ugyan 3 versenyző utazhatott el – de edző nélkül.

Schäffer János