Az 1938-1944 közötti évek talán a magyar sísport legjelentősebb évei. A Felvidéki, Kárpátaljai és Erdélyi magas hegyek anyaországhoz történt visszacsatolásával reális terveket lehetett készíteni és azokat megvalósítani. Sorban épültek a kisebb nagyobb szállodák - nem egyben a Sí Szövetség is részes volt - megépültek sípályák, síugró sáncok, és megkezdődött Borsafüred környékén a Magyar Nemzeti Téli Sportközpont építése is. Alig fél év alatt – tervezéstől az átadásig – elkészült a Magyar Sí Klub menedékháza Borsafüreden a Lóhavas oldalában 1600 méter magasságban, melyet 1942 november 23-án avattak fel. Az akkori időkben magas komfortú, modern ház, bár nem volt nagy befogadó képességű, a mintegy 200 m2 alapterületű épület két szintjén a válogatott keretek, és nagyobb létszámú csapatok részére összkomfortos elhelyezést tudtak biztosítani. A házat a sokszoros magyar bajnoknő Iglóiné Eleőd Anikó jelenlétében avatták fel, és róla nevezték el "Anikó" síháznak.

Nehéz felsorolni az összes épült vagy felújított létesítményt, de a különböző sportcélú épületekben 1942-ben mintegy 250-300 fő elhelyezésére volt lehetőség. Persze ezek mellett kialakították a különböző sípályákat is, többek között az 1100 méter szintkülönbségű Olimpiai Lesikló pályát a Lóhavason, a volóci síugró sáncot és még sok versenyszínhelyet akár Kassa környékén, vagy a Gyilkos tó tájékán. Sajnos az utazási nehézségek, amelyet a háborús viszonyok még fokoztak is, sok országos verseny megrendezését nem tették lehetővé, bár Borsafüred környékén november végétől májusig sízésre alkalmas hóviszonyok uralkodtak.

Az írott anyagokat böngészve szinte hihetetlen adatokra lehet bukkanni. Néhány ezek közül:

A Szövetség igazolt versenyzőinek száma 1938-44 között közel NÉGYEZER fő volt..

A levente mozgalomnak 35. 000 pár (harmincötezer) sílécet osztottak szét, és 1942-ben 22 hegyvidéki helyen rendeztek részükre versenyeket, melyeken összesen mintegy 4500 versenyző vett részt.

A Középiskolások - KISOK - versenyein közel 600-an vettek részt, akik részére jelvényszerző versenyeket rendeztek a Mencsulon, a Hargitán, Kolozsvárott, Miskolcon, Sárospatakon, Nagybányán, Sopronban kettőt, Gyergyószentmiklóson, Kassán, Rozsnyón, Kaposvárott (!!) és Marosvásárhelyen.

A levente és a KISOK versenyeken kívül a szövetség és tagegyesületei közel 50 síversenyt rendeztek különböző helyszíneken, ezeken összesen mintegy 2. 500 versenyző vett részt.

Ezekben az években kerültek a versenyeredmények élére azok a fiatalok, akik még a 40-es évek végén is jelentős szerepet vállalnak a hazai sísportban. Íme néhány közülük: (az élők dőlt betűvel): Rábel Ferenc, Katona József, Kálmán Dezső, Kővári Károly, Szikla Péter, Eleőd Anikó, Delmár Glória és Szilvia, Mazány Sándor, Szalay László, Serák Mihály, Hemrik Ferenc, Harangvölgyi András, Sajgó Pál, dr.Vincze László, Enyedi Ottó és még jó néhányan.

Hat remek esztendő, tele reményekkel és regénybe illő hősies történetekkel. A világháború okozta sebek árnyékolták be ezekben az években a sísport reményeit, hiszen igen sok síző vesztette életét a frontokon, és tűnt el a háború viharaiban. De élt a hit, hogy amikor a fegyverek zaja elnémul, a magyar sísport soha nem látott fejlődésnek indul.

A háború elvesztése a sísport hegyeinek, több éves sportépítési munkájának is elvesztését jelentette. Nincs olyan sportág, amely két háború után ilyen sokat vesztett, mint a sísport. 1945-ben, sok sízőben felmerült a kérdés: lesz, lehet még újrakezdés? A választ a következő folytatásban igyekszem ismertetni. Addig is ajánlom figyelmükbe, hogy látogassák meg a Zebegényi sípályát, és Zebegényben a Trianon emlékművet. Mintha az egész magyar sísport benne lenne.

Schäffer János