1892. Milyen is volt a főváros hangulata az év vége felé? Alig néhány hónapja pusztító kolerajárvány okozott sok családnak bánatot és félelmet. Baross Gábor halálát gyászolta az ország. Thaly Kálmán kutatásai sikerrel jártak, II. Rákóczi Ferenc és Zrinyi Ilona hamvait megtalálták a törökországi Galata St. Benoit kolostorában. A közvélemény érdeklődésének középpontjában az a küldöttség áll, amely december 9-én indul Torinóba, ahol Kossuth Lajosnak átadják Budapest Székesfőváros, díszpolgári oklevelét. December első napjaiban hatalmas hóvihar zúdult az országra, csaknem megbénult teljesen a közlekedés.
Mindennyi keserű és izgalmas történet mellett más, új jelenségekre is figyelt a közvélemény, főleg az akkoriban fejlődésnek indult testnevelés hírei érdekelték az embereket. És ekkor, 1892. december negyedikén a hóval borított Vérmezőn megjelenik két fiatalember, a vállukon valami fura deszkákkal és turistabottal a kezükben. Bély Mihály testnevelő tanár és Demény Károly minisztériumi titkár a BBTE tornászai voltak ők, akik talán elsőnek mutatták be hazánkban a sízést. Idézetek Bély Miklós visszaemlékezéseiből:
"H. Bugge norvég távírdász segített hozzá, hogy hat felszerelés 150 forintért megérkezett Norvégiából. A sílécekre a spanyolnádas szíjkötés nem volt ráerősítve, azt tornaegyletünk termében szereltük Demény Károly barátommal. Igyekeztünk, mert egész nap esett a hó, jó alkalom volt tehát a felszerelések kipróbálására. A tornateremben felcsatoltunk és próbálkoztunk a lépésekkel. Másnap december 4-én délután vállunkra vettük sijeinket és egy hosszú turistabotot, és Vizivárosi lakásunkból a Vérmezőre mentünk. Az emberek bámész kíváncsisággal figyeltek, nem igen értették, hogy minek és hová visszük a deszkákat a vállunkon. A Vérmezőre érve felcsatoltunk, majd a síkon a nagy hóban megtettük az első lépéseket. A puha mély hóban járás nem nyújtott sportélményt, ezért a Városmajoron át a Kissvábhegyre mentünk, remélve azt, hogy a fogaskerekű felé néző domboldalon alkalmas terepet találunk. Amíg a hegyre zeg-zugos irányban, terpeszjárással feljutottunk rendesen megizzadtunk. De hogyan le?
Nos ehhez valamit segített egy német ifjúsági folyóiratban megjelent a "Der Schneeschuhlaufen" - Hócipőfutás – c. cikk, nameg a tornász körültekintése és bátorsága. Először Demény Károly indult le a porhóban csoszogó lépésekkel, majd a lejtőre érve hirtelen felgyorsult és néhány másodperc múlva a lejtő alján megállt. Miska! Gyere le! Nagyszerű!
Most rajtam a sor, szerencse le –gondoltam magamban– és elindultam. Egykettőre lenn voltam a hegy lábánál, ahol aztán ketten örültünk az első sikeres, bukás nélküli próbálkozásnak. Ezt követően még többször lecsúsztunk a dombon, néha még a bukás élményét is megízlelve."
Valószínűleg ezekben a napokban Chernel István Kőszegen lépett a felejthetetlen élményt nyújtó deszkákra, tőle ered az új sportág első elnevezése: "lábszánykó".
A "Herkules" c. lap december 25-i száma arról ír, hogy Erlich János és Földváry Tibor műkorcsolyázók "a hócipő-korcsolyázást kezdették meg az egykori Andrási úton, a Gellérthegy és az Óbudai hegyek lejtőin."
A főváros ifjúsága gyorsan élt a kedvező lehetőségekkel, amelyek nem sok állam fővárosában adódnak. Rövid idő alatt megjelennek a sízők a Naphegyen, a Normafánál és a Budai hegyekben. Állítólag dr. Wein Dezső siklott végig 1894-ben az egyik máig is legnépszerűbb lejtőn a" Nagy-Normán", és őt követték rengetegen. Ugyanez évben már házi versenyt rendeznek a 8-12 éves gyermekeknek, ahol az első díj egy doboz gyufa volt.

Schäffer János